A hármas vonalra szerelvény érkezik

Ismerős, megszokott, mindig megújúló érzés. A sinek zümmögnek, üdvözlik a fékező szerelvényt. Nehezen húzom fel magam a magas lépcsőn. Ráncos kéz nyúl utánam. Megköszönöm. Hálás vagyok, mert nem akar beszédbe elegyedni velem. Találok egy üres fülkét. Nem ide szól a jegyem, még az osztály sem egyezik, de most nem számít. Lehúzom az ablakot. Egy lökés, majd még egy. Ez külön hangulat. A beérkező szellő, a mocskos ablakon át besütő nap, ragacsos ülések, beáramló nyár illat. Az óra ketyegésével ellentées irányú kattogás. Talán valamivel lassubb és ütemesebb, mint a nagymamám faliórája. Hajam a szemembe borzolódik. Tökéletes magány. Ez is szeretem. Aki maradt, attól elbúcsúztam. Még egyszer egy tekintet és tudtuk, értettük. Fura idegen vagyok. Az ellenőr nem szól a hely miatt. Néz. Nem illek a képbe, nem érti miért és nem is sejti, hogy de még mennyire, hogy mégis. Leülök, hagyom szemből vágni a szelet. Senki nem vár a vonal túloldalán. A valami rég a fejem fölött lebeg a levegőben. Nem utitárs, csak elkísér. Libabőrős hideg jön be kintről, egy kiszáradt bokor és gondosan megművelt földek látványa. Melegház elhasad ponyváját csattogtatja a szél, a fékek sírnak. Bodzafa az ablak előtt. Nedves, termékeny illat. Nincs időm kiélvezni, indulunk is tovább. Megint ezer ágú a napfény. Búzavirág és pipacs a sinek rozsdás kövei között. Arrébb árvacsalán, repce és földön kúszó borostyán. Közelben omladozó házfalról szökhetett meg. Várakozó arcokból kifürkésző szemek keresik a vagon számát, amely megegyezik jegyükre nyomtatott jelekkel. Segítik egymást felkapaszkodni, csomagokat húrcolni. Belesnek fülkém ablakán. Továbbmennek. Nem tudjék, csak érzik, különös a tekintetem. Félnek. Teleírt lapok, nyitott könyv, egy másik becsukva, fülhallgató. Én itthon vagyok benne. Saját univerzum. Tovakattog. Elfelejtenek.
Nekitámasztom fejem az ülésnek. Mozdulatlanságba dermedve minden idegszálammal élem meg az utat. Mintha utoljára tehetném.


9. Honvéd Huszár Ezred - Magyardécse