2009-04-05

Epilógus az utóbbi 3 poszthoz

- Miért nem? - Kérdeztem reménykedve - Miért nem próbálod megbeszélni vele?
- Mert a kurva nagy egója nem hagyná a valóságot látni. Nem tudná elhinni, hogy nem tőle haldoklom. Mint ahogy a cseresznyefa sem a hideg miatt hullatja leveleit. Hiába tartom a meleg szobában, ősszel úgyis elsárgulnak s leszállnak az ágakról.
- Szóval nem miatta keseregsz?
- Nem.
- Rendben. Én elhiszem.
- Nem, te sem hiszed. Érzem a hangod rezgésén. De neked elnézem. Te távolról jöttél, messzi napok szikráznak benned és fényévekre innen élsz. Te nem is értheted.

Szerettem volna elmondani, hogy de még mennyire értem, hogy néha miden messze van, mint a napjaim. Olyankor hideg van, sötét és túl nagy a csend. Szerettem volna ... de nem tettem. A perfúziók közötti önkívületben pedig már nem tehetem. Mállanak a percek. Még tíz kilenc nyolc ... mielőtt a gépeket leállítják ... hét hat öt ... aki most nem szól, örökre hallgason ... négy három kettő ... a lélegzet üteme kihagy.

Sípszó. Hosszú. Egyhangú. Idegtépő. Folyamatos.

Fáradtan nyílik szemem a mára és újra megfogadom, ezt az átkozott hangot az ébresztőn lecserélem.

2 comments:

Anonymous said...

@>-



(rózsa)

Vera Linn said...

:) köszi